Fotópszichológia - Váratlan fordulat

Hideg tél volt. Ember is alig volt az utcán. Igazából semmi kedvem sem volt kilépni a meleg lakásból és elindulni az előre megbeszélt találkozóra. Nincsenek valahogy jó megérzéseim. Próbáltam gyártani a kifogásokat, hogy hogyan mondjam le a megbeszélést. Hirtelen számtalan alibi gondolat futott végig a fejemben. Aztán csak erőt vettem magamon, én azt nem tehetem meg, hogy lemondom. Ő megbízott bennem, kiválasztott engem és hiába nem érzem kompatibilisnek magunkat egymással, ezen az úton végig kell mennem. Pedig azt sem tudom ki ő, csak egy nagyon rövid levélváltásunk volt eddig. Azt érzem, hogy most is sérülni fogok lelkiekben, pedig annyira jó volt eddig ez a nap, nem értem miért kínzom magam mindig. 

Olyan sokáig elvoltam a gondolataimban, hogy azon kaptam magam, hogy megérkeztem a helyszínre. Állok kint a mínusz fokban és nem merek bemenni. Azon gondolkozom, hogy vajon, hogy nézhet ki, vajon jól éreztem -e, hogy mi vár rám. Mi van, ha tévedek? Benyitottam, néhány lépést követően megálltam. Körbenéztem és találkozott egy nagyon csinos középkorú hölggyel a tekintetünk. Talán ő az? Feltűnően egyenes háttal ül, olyan igazán tekintélyt parancsolóan. Mégis jobban megnézve, a tekintetében volt némi szomorúság. Másmilyen jellemnek, sokkal alázatosabbnak tűnt, aki a levelet írta.

Lépek még néhányat, visszanézek rá, ő is érdeklődően figyel engem, de nem állt fel, hogy közeledjen hozzám. Nem tesz semmi arra utaló jelet, hogy engem várna, pedig egyedül ül az asztalnál. Helyet foglalok a kávézó ellentétes sarkában az ablaknál és várok. Jön a pincér, rendelek egy forró teát. A hölgy a mobilját böngészi, alig vannak a helységben. Azon töprengek, hogy megéri -e ilyen időben egy üzletet kinyitni, mikor alig van ember az utcán. Csak bámulok ki az ablakon, elkezd esni a hó. Belemélyedek a feleslegesnek tűnő gondolataimba, s hirtelen arra eszmélek, hogy hátulról megszólít valaki. Felnézek és egy 30 körüli fiatal srác áll felettem, arca kissé zaklatott, jól látszódott a tekintetében, hogy rengeteg benne a fájdalom. Pillanatra elkaptam a tekintetem, nem akarok azonosulni az érzéseivel. Zavarba hoz ez a váratlan szituáció. Vajon mit akar, és ki ez? Úgy tudom, hogy az ügyfelem egy nő, tehát ez az illető biztosan, csak kérdezni szeretne valamit, gondolom magamban. Igyekszem nem kimutatni a zavarom, bár én ebben nem vagyok túl ügyes. Éreztem, hogy kiül a döbbenet az arcomra, amint leült velem szembe és rögtön elkezdett mesélni. Hirtelen nem is tudok rá figyelni, nem is hallom a hangját csak látom, hogy beszél és kissé hevesen hadonászik a kezével. Mindezt kedvesen teszi, kedves ember benyomását kelti. Érzem, hogy elkezdek visszatérni a jelenbe, s megérkezik az erőm. Ne haragudjon, segíthetek? Kérdezem a férfit, aki épp egy hanyag lendülettel törli le a gyöngyöző homlokát.

- 3 éve autóbalesetet szenvedtem, a szüleimmel ültem egy autóban. - Mondja nekem kissé visszafogottabb kézmozdulatokkal kiegészítve. - Apukám nem élte túl, anyukámnak mindkét lábát amputálni kellett. Én megúsztam néhány töréssel. - Olyan őszintén és nyíltan mesél, hogy minden érzés és kép hirtelen megelevenedik előttem. Ahogy elkezdtem figyelni rá, rögtön jön is az érzés, hogy ki akarom zárni, el akarok menekülni ez elől a beszélgetés elől, nem szeretek ilyeneket hallani. Az én világom sem egyszerű, de inkább csak boldogság és szeretet. Nem akarok ilyen energiákat. De most hirtelen nem tehetek ez ellen semmit.

Ebből a helyzetből nincs ki út. Vagy beleroskadok lelkiekben vagy pedig a szavak és az érzések mentén megpróbálom az egészet külső szemlélőként nézni, mint egy filmet. Az utóbbi mellett döntök. Megpróbálom megérteni, hogy mit szeretne elmondani nekem, hogy miért ülünk itt. Most észrevétlenül veszek egy nagy levegőt és kizárok mindent. Egyszerűen csak hallgatom. A légkör szinte azonnal barátságosabbá, bensőségessé válik közöttünk. Csak mesél és mesél, olyan mély fájdalom van minden szava mögött, amit senki sem kívánna még az ellenségeinek sem. Még mindig sejtelmem sincs, hogy mi ez az egész, én egy fotós vagyok, aki elvileg a leendő ügyfelével találkozik, akivel átbeszélnék a fotózás elképzeléseit. Majd egyszercsak elhangzik egy mondat, ami hatására megértettem mindent.

- Csak azért meséltem el mindezt, mert fontosnak tartottam, hogy megértsd az előzményeket. A legrosszabb az egészben, hogy én vezettem! - Döbbenten, szótlanul néztem, ahogy egy nagy kövér könnycsepp gördül le az arcán. Megtörölte a szemét, szomorúan rám nézett, felállt, majd megtörölte az arcát. Elindul a kávézó túloldala felé, egyenesen a még mindig ott ülő hölgy irányába. Most láttam meg, hogy a Hölgy tolószékben ül. Most vált világossá a számomra, hogy ő a valós ügyfelem...