Az én történetem, egy szilveszter estén kezdődött.

Amióta haza jöttem New York -ból, egy csepp időt sem hagytam magamnak, hogy írjam a blogomat, pedig nagyon szerettem volna. Ma eredetileg 2 fiatal divatfotózásáról akartam írni, de mikor elkezdtem össze szedni hozzá a gondolataimat, egyszer csak beugrott, hogy pont 4 évvel ezelőtt a mai napon, az az 2013. december 31 -én kezdődött el egy szilveszteri buli délutánján az én fotós karrierem. Úgy érzem, hogy a részletekbe bele menve tudom csak igazán leírni a mai naphoz vezető utat, ezért ez egy hosszú blognak ígérkezik. A célom az, hogy segítsek a történetemmel, hátha valaki talál benne olyan pontot, ami pont jól jön a saját életében, és ezzel könnyebbé tehetem a 2017 -es indulását.

Kezdeném annál pontnál mikor majdnem meghaltam. Jó, ez kicsit durván hangzik, de tényleg így volt. 2013 nyaráig egész sikeresen haladt az életem, a marketing területén nagyon jó eredményeket és innovatív megoldásokat hoztam a partnereimnek. Akkor már közel 12 éve foglalkoztam a fotózással is, és 7 éve vezettem a fotósúdiómat. Aztán egyszer csak egy sportbaleset következtében a műtőasztalon kötöttem ki, és attól a naptól, teljesen más emberként kezdtem élni az életem. Főleg miután az orvos közölte, hogy nem érti mitől éltem túl ezt a becsapódást, de minden napért legyek hálás ami innentől következik. A bal könyököm helyére egy fém csont került és már semmi sem volt a régi. Az állandó optimizmusom ott is velem volt és nem azt néztem, hogy mit vesztettem, hanem, hogy mit nyertem. Hálás voltam azért, hogy élek. A marketinges tevékenységeimet beszüntettem és a rehabilitációmra fordítottam minden figyelmemet. Végig gondoltam több százszor, hogy hol rontottam el, mit kellett volna másképp csinálnom, természetesen nem találtam meg a választ. Majd azt a kérdést kezdem el feszegetni magamban, hogy elrontottam -e egyáltalán, vagy pedig lehet, hogy vágytam valamire ami mindig is ott volt és eddig nem vettem észre és ez az eset kellet hozzá?

A rehabilitáció ideje alatt jöttem rá, hogy ha jó kérdéseket teszünk fel, akkor a jó válaszok jelek formájában szinte azonnal megérkeznek. Úgy szerettem volna élni a napjaimat, hogy minden nap örömöt és boldogságot szerzek az embereknek, amit ők valószínüleg tovább adnak. Így apró pici fogaskerékként szebbé tudom tenni a világot és lehet, hogy lesz holnap is rá lehetőségem.  Amikor le vették a kezemről a gipszet, az orvos elmondta, hogy egy tompa fájdalom előfordulhat, hogy a könyökömnél folyamatosan érezhető lesz az életem hátralévő részében, ezért érdemes majd napi szinten tornáztatni forgatni. Mikor megmutatta a gyakorlatot, akkor ugrott be, hogy a fényképezőgépet amikor használom, hasonló mozdulatsort viszek véghez. Egyre többet kezdtem el újra fényképezni és rengeteg embernek tudtam örömöt szerezni a róla készített fotósorozatokkal. Ez volt az én rehabilitációm. A képekkel viszont nem voltam elégedett, úgy éreztem több van a modellekben, csak én nem vagyok képes megmutatni, ezért elkezdtem tudatosan képezni magam. Eljött az a bizonyos 2013. december 31 -e.

A párom barátaival közösen ünnepeltük a szilvesztert és már napok óta azon gondolkoztam, hogy mihez fogok kezdeni a következő évben magammal. Elkezdtem össze írni, hogy mik az erősségeim és mik a gyengeségeim valamint, hogy mit szeretek csinálni és mit nem. A végeredménynek az jött ki, hogy imádok fotózni és a márka építés az, amiben jónak érzem magam. Eldöntöttem, hogy az új évi fogadalmam és célom az lesz, hogy szeretnék a " világ egyik legjobb fotósává " vállni. Ezt csak magamnak mertem akkor kimondani, mert az emberek többsége furcsának kezeli az ilyen nagy álmokat szövő embertársaikat. Elővettem hát a számítógépem, és elsőként lefoglaltam a saját nevemre szóló domaint, majd nekiláttam egy weboldal formájában megfogalmazni, hogy ki is vagyok és mit is szeretnék nyújtani az embereknek. A legnagyobb kihívás állt előttem, mert önmagadat mint márka felépíteni, szerintem a legnehezebb dolog, hiszen folyamatosan kritizálnod is kell magad és folyamatosan fejleszteni. Bevallom őszintén, nem ismerem a mai napig a konkurencia munkásságát és a weboldalaikat sem nézegetem, hogy ki mit és hogyan csinál. Nekem van egy saját kis világom és aszerint gondolkozom, illetve megpróbálom az ügyfél szemszögéből látni a szolgáltatást. Így kezdtem hát bele a szilveszteri buli helyett és közben a weboldalamba. Közel 12 évnyi referencia fotót nem volt lehetőségem átnézni, mert a számítógépen ez nem állt rendelkezésre, ezért az újabb anyagaimból válogattam össze. Úgy gondoltam, hogy ha a " világ egyik legjobbja " szeretnék lenni, akkor az emberek széles köréhez el kell, hogy jusson a látásmódom, elsősorban Magyarországon.

Elkezdődött a 2014 -es év, és az első héten többé - kevésbé elkészült a weboldalam, amit azóta is folyamatosan fejlesztek, mert a maximalizmusomból kifolyólag, mindig van valami ami nem tetszik. Elhatároztam, hogy az első lépésként egy fotókiállítást fogok létrehozni. Nem tudtam, hogy hol, és, hogy hogyan kell csinálni, csak azt tudtam, hogy a 35. születésnapomig, ami május 14 -én van szeretném, hogy megvalósuljon. Az akkori közel 1200 lájkolós facebook oldalamon, létrehoztam egy eseményt. A kiállítás témájának ötletét a páromnak köszönhetem. Haraminc év feletti hölgyeknek hirdettem meg, hogy az első 30 bátor jelentkező válogatás nélkül egy fotókiállításba fog belekerülni. Ettől még nem volt annyira vonzó az ötlet és elkezdtem marketingesként gondolkozni. Jó lenne, ha ezek a hölgyek, a kiállítás végén haza vihetnék a képeiket és minőségi vászonképek lennének maguk az alkotások. Jó lenne, ha lenne egy díszes exkluzív megnyitó, ahol ők lennének a középpontban. Helyszín terén elkezdtem utána járni a budapesti galériáknak, de annyi lehetőség van, hogy feladtam a keresést, mert rengeteg időm ment el rá eredménytelenül.

Elkezdtek jönni a jelentkezők, először az ismerőseim jelentkeztek, ami érthető is valahol, mert azért a fotózás egy bizalomra épülő műfaj. Majd amikor elkezdtem kitenni a facebook oldalra az ismerősökről a kiállításra készült képeket, a megosztásokból már számomra idegen jelentkezőket is be tudtam vonzani. Mint írtam, a helyszín keresését elengedtem és napokon belül rám talált a megoldás. Egy festőművész hölgy írt rám, aki rá talált a weboldalamra és engedélyt kért, hogy lefeshesse az egyik akt képet amit én készítettem, mert majd egy kiállításba kerülne bele. Telefonon beszéltünk és igent mondtam neki, valamint megköszöntem, hogy így megkérdezte ezt, de nem értettem, hogy erre miért kell engedély, hiszen az az ő műve és, hogy mi ihlette, vagy miről másolta, az is az ő dolga. Ellenben megakadt a fülemben az a mondata, hogy kiállításra készül. Megkérdeztem, hogy szerinte melyik Budapesten a legjobb kiállítói galéria. Azt mondta, hogy egyszer volt lehetősége kiállítani a Stefánia Palotában és számára az a tökéletes helyszín. Elkezdtem hát utána járni, hogy vajon befogadná -e a kiállítást a helyszín, és, hogyan működik egy ilyen kiállítás megszervezése. Nagyon hosszú út volt, mire megérkezett az a bizonyos telefonhívás, mikor igent kaptam. Emlékszem, hogy könnyeimmel küzdöttem, mert nem hittem el, hogy nekem egy kis pontként lehetőségem lesz kiállítani azon az impozáns helyszínen. Nő nap alkalmából 3 napra kaphattam meg a Stefánia Galériát, amit rengetegen látogattak meg ez idő alatt. A kiállításra készült képek nem voltak nagyon komoly alkotások, de a modelleknek addigi életük önmagukról készült legjobb fotója volt. Tehát számunkra abban a pillanatban én voltam a " világ egyik legjobb fotósa ". Ugye mennyire szobjektív ez a nézőpont? Itt ébredtem rá, hogy nem attól leszek az egyik legjobb, hogy megjelenek majd a TV -ben vagy kimondja rólam egy szakmai bizottság hanem, hogy minden egyes fotózáskor a modell élete legjobb fotóját tudom készíteni. Alább láthatjátok a kiállításról készült kis werk filmet, amit Tóth László Rudolf kollégám készített.

A kiállításra készült képeket, itt tudjátok megtekinteni.

A kiállításra szinte az összes volt üzleti partnerem és a barátaim is eljöttek. Rengeteg segítséget kaptam Aranykovács Andreától, a Stefánia Palota központvezetőjétől, valamint  Kiss Józseftől aki profi fényképész, és aki mindenben a segítségemre volt és rengeteget tanulhattam tőle. Nélküle nem tudtam volna, hogy mi fán terem egy kiállítás létrehozása. A képek minőségi nyomtatását Vincze Józsefnek köszönhetem, aki személyesen felügyelte a teljes elkészítési folyamatot. Balogh Dávid művészettörténész, aki az unokatestvérem, vállalta a kiállítás kurátori szerepét, mert nélküle nem lett volna hangulata és mondanivalója a kiállításnak. 

Szokták mondani, hogy " Ha egy üzlet beindul... " Már a kiállítás ideje alatt kialakult bennem az a kérdés, hogy vajon mi lesz a következő lépés, hiszen ha valamit elértél mindenki arra kíváncsi, hogy mi lesz tovább. Noszvai Andrástól kaptam egy óriási lehetőséget, aki látva a kiállítás anyagát, gondolt egy merészet és felajánlotta nekem, hogy a 3 hónap múlva megvalósuló oldtimer autós rendezvényén, a Velodrom Millenárison szabadtéren is szervezhetnék egy témában oda illő kiállítást. Óriási megtiszteltetés volt ez számomra és egy pozitív jelnek vettem, hogy folytassam a fotós utamat. Rengeteg oldtimer autós versenyen vehettünk részt rendezvényfotósként a csapatunkkal Andrásnak köszönhetően, így az élmények felidézését követően, szinte kézen fekvő volt, hogy a téma a PIN - UP stílus bemutatása legyen. Addigra már közel 3500 rajongóval büszkélkedhettem a facebook oldalamon, ahol nem volt nehéz az újonnan jött lájkolók közül 30 jelentkezőt találni, akikben benne van a PIN UP érzés. A budapesti Heaven in Style szépségszalon segítségével, a jelentkező Hölgyekből kihoztuk az 50 -es 60 -as évekbeli kacér dívát, és mire elérkezett a kiállítás napja, már én is 100% -ig biztos voltam benne, hogy jó úton haladok, mert nagyon büszke voltam az alkotásokra. Ebben a kiállításban is voltak segítőim, hiszen egyedül ezt lehetetlen lenne megvalósítani. Osztopányi Judit segítségével helyeztük el a nem mindennapi környezetben a képeket úgy, hogy ne legyen központban, de mégis díszítő elemeként is működhessen az esemény helyszínének. Itt is nagy dilemma volt, hogy melyik kép, hogy jöjjön egymás után és ebben Balogh Dávid művészettörténész a segítségemre volt. Próbáltam rövid werk videót összehozni, amit alább láthattok.

A kiállításra készült képeket itt, tudjátok megtekinteni.

Bármennyire is hihetetlen, itt találkoztam először New York gondolatával. Kora délután volt és kicsit leültem nézni az autó versenyt. Azon gondolkoztam, hogy majdnem fél évvel ezelőtt azon a szilveszter estén még mind ez csak álom volt, most már pedig valóság. De vajon ennyi van bennem, vagy esetleg tudom magasabbra tenni magamnak a mércét? Miközben agyaltam, egyszer csak felcsengett Frank Sinatrától a New York című szám a hangszórókban. Akaratlanul is felfigyeltem rá, mert 2013 -ban rengetegszer hallottam miközben a Frank Sinatra című előadásának a marketing anyagát készítettük.  Majd egyszer csak hátulról valaki megveregette a vállam. Megfordultam és az egyik modell jött a kislányával a fotójáért, hogy haza vihesse. Átadtam neki a képet, óriási büszkeség ült ki a kislány arcára, mert nagyon szépnek látta az anyukáját, majd mikor köszöntek el, az anyukája mondta neki, hogy adja oda bátran amit nekem hozott. Egy kulcstartót kaptam tőle, ami a NewYorker divat cég promóciós anyaga volt, egy bevásárlóköztban kapta aznap. Ez volt az a pillanat mikor eldöntöttem, hogy én még abban az évben a 3. fotókiállításomat is meg fogom valósítani mégpedig New York -ban. 

Az itt olvasható folytatás részleteit is le fogom írni hamarosan, csak most ismét szilveszter napja van, és készülünk megünnepelni, indulnom kell.

Nagyon Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek!