Mérföldkövek - egy kiállítás története!

Közel 3 hete dolgozunk aktívan az 56-ban emigrált Magyarok portré fotókiállításának megvalósításán és elérkezett a pillanat, hogy összefoglaljam az eddigi munkánkat. A blog címe is utal rá, hogy " Egy 56-os portré és életút kiállítás története New York -ban! ", tehát ez a fő cél, amiért most itt vagyunk. Ahhoz, hogy jobban megtudjátok érteni az indíttatásunkat, vissza kell, hogy menjek akár az én időmben pár évet. Nekem sajnos már elhunytak a nagyszüleim, és utólag döbbentem rá, hogy milyen jó lett volna azt a sok - sok történetet, amit mindig meséltek, videóra venni és megörökíteni az utókor számára. Hihetetlen kincs és tapasztalat az, amit ők megéltek. Mi nem tudjuk, hogy mi az a háború, mi az az újrakezdés, persze van aki igen. Eleinte csak egy 56 -os portré kiállításban gondolkoztam volna, itt New York -ban.

New York -ot már viszonylag jól ismerem, volt itt már egy fotókiállításom a New York -i Magyar Házban, aminek megvalósításában rengeteg segítséget kaptam Nagy Ildikótól a New York -i Magyar Ház igazgatójától és az itt élő Magyaroktól. Közel 1 éve kerestem fel Nagy Ildikót ismét, 56 -os portré kiállításos elképzelésemmel, amit ő nagyon precízen tovább gondolt, majd elkezdtük felépíteni a tervet. Májusban pedig személyesen volt lehetőségem bemutatkozni Dr. Kumin Ferenc Nagykövetnek, a New York -i főkonzulnak, aki beemelte a hivatalos 56 -os programok közé, a tervezett eseményünket. Mikor szeptember 12 -én kijöttem ide, még sok kérdés volt akörül, hogy hogyan is fog megvalósulni az elképzelésünk. A csak portrékiállítást önmagában már a kezdetekkor kevésnek tartottuk és arra gondoltunk, hogy ha megtudjuk oldani, kihívunk egy videós kollégát és egy újságírót is. Mindezt azért, hogy mikor elmegyünk beszélgetni azokkal az emberekkel, akik még igazán Magyarnak tartják magukat és nem felejtették el a nyelvet, és példaértékű életet éltek, dokumentáljuk ilyen formában is. Ám itt jön a csavar, mert ez sajnos nem valósult meg, végül egyedül jöttem ki,  anyagilag nem lehetett ennyit összehozni, hogy plusz 2 ember 6 heti szállását étkeztetését, utazását tudjuk állni. Ám az égiek segítettek, mert szeptember elsejével a Magyar Háznál dolgozik Szilvay Gergely újságíró, aki 9 hónapot fog itt tölteni ösztöndíjasként. 

Szeptember 13 -án megalakult a " Mérföldkövek " project csapata. :) Újra terveztük a kiállítást, mert 3 szakember már is többet tud megvalósítani, mint amit eredetileg elképzeltünk. Nagy Ildikó a project vezetőjeként, leszervezte az interjúkat, levezette a távolságokat, és jó maga valamint Szilvay Gergely is cikket ír a kiállításhoz. Minden portré fotó mellett lesz egy rövid bemutatás és egy történet a képen szereplőről. Mindenkit egy olyan tárggyal fotózunk le, ami számukra nagy jelentőséggel bír, ez lehet 56 -ból eredő erekje, vagy azóta elért sikernek a gyümölcse, egy könyv, egy újságcikk, egy megvalósult álom fotója stb. Nagyon sokat utazunk, mert New York állam nem kicsi és nem a belvárosban élnek az interjú alanyok. Mind emellett nem mondtunk le a vágott dokumentumfilmről és a fényképezőgépemet egy állványra állítva, felvettem és felveszem az átlag 3 - 4 órás beszélgetéseket, hogy ilyen formában is megmaradjon az utókornak, valamint a legjobb történeteket személyenként, közzé is fogjuk tenni. Szilvay Gergely kollégánk, cikkeket fog ezen interjúkból összeállítani, ami a Mandiner nevű weboldalon fog valószínűleg jövőhéttől megjelenni. Néhány interjúba, élőbe is betekinthettek már,  István, Zoltán, Győrgy és Éva interjúját a nevükre kattintva tudjátok megtekinteni.

Itt még nincs vége a projectnek, az első 2 interjú után, azon gondolkoztunk, hogy annyi példaértékű történetet hallottunk, hogy ha ez a továbbiakban is így lesz, akkor érdemes lenne egy könyvet kiadni a következő évfordulóra az interjúkból. Lehet, hogy ez most kicsit soknak hangzik, de higgyétek el, tudjuk, hogy mit vállaltunk és úgy érzem jó úton haladunk. Már csak 21 nap van hátra a megnyitóig, és tegnap már be is jártuk a kiállítás helyszínét a Magyar Házat, hogy hogyan tudnánk a a legszebben megvalósítani a kiállítást. 

Mindeközben az interjú alanyoktól erekjéket is kérünk, amik a kiállítás mellett egy vitrinben lesznek megtekinthetőek. Ilyen erekjék például a fenti képeken látható személyes tárgyak, amit a menekültek 56 -ban kaptak a megérkezésükkor kézbe, az akkori Amerikai kormánytól. Az egyik interjú alanyunk hatalmas archívummal rendelkezik, ebből szemezgettem itt a blogban.

Na de ennyit a " rövid " bevezetőről, szeretném egy kicsit összefoglalni Nektek, hogy miket hallottunk az elmúlt 8 interjúban az emigrálásról. 1956 -ban a forradalmat javarészt az értelmiségi fiatalok robbantották ki, akik elégedetlenek voltak az akkori rendszerrel. 2 hétig tartott az örömük, mert utána betörtek az oroszok. Az értelmiségi családokat meghurcolták, az embereknek nem sok választásuk maradt. Mindenkit megfenyegettek, hogy ha szökni próbál, a családja életével és sorsával játszik. Ha viszont maradnak, rabok lesznek, vagy nincstelenek, ezt mindannyian tudták, hogy nem jó választás. Egyetlen kiút, Ausztrián Keresztül vezetett. A legtöbben vonattal indultak útnak és a mozdonyvezető egy kietlen területen megállította a vonatot és elkiabálta magát ilyenkor a kalauz, hogy utolsó megálló, még Orosz ellenőrzés nélkül. Nem is volt ott állomás, de az emberek leszálltak a vonatról, egy szöktetést vezető ember pedig mutatta az irányt, hogy merre van a határ és mindenki megindult.

 Mocsaras terület volt ez és torzsákkal teli szántóföld. Kúszva közlekedtek 3 - 5 kilométeren keresztül az emberek, mert a határvédelem már az Oroszoké volt. Sokan haltak meg ezen a szakaszon, mert az Oroszok mindenre lőttek ami mozgott, ráadásul fény jelzős lövedékkel. Senki sem tudta, hogy hol van a határ, csak merték remélni, hogy egyszer eljutnak odáig. Nem vittek magukkal sok dolgot, mert mindenüket odaadták a szöktetést segítő embernek, vagy eladták. Aki átjutott a határon, azokat az Osztrákok azonnal élelemmel látták el, és folyamatosan önkéntesek járőröztek a határon és segítették a menekülő Magyarokat. Nagyon sokat tudtunk meg a sógorok emberségességéről a történetek hallgatása közben. Iskolákban kerültek első éjjel elszállásolásra az emberek, majd ruhát kaptak és mindenki eldönthette, hogy hol szeretné folytatni az életét. Úgy mint most, akkor is volt kvóta rendszer, tehát nem mindenki jöhetett az államokba. A legtöbben Németországba, Kanadába és az USA -ba mentek. Szinte mindenki heteken belül munkát tudott szerezni mindegyik országban. Alapjába véve az értelmiségi Magyarok emigráltak, ezért a legtöbben tudtak valamilyen nyelvet beszélni, de ennek ellenére angolul nagyon kevesen beszéltek. A családosok repülővel érkeztek, az egyedülállók pedig hajóval az államokba. Folyamatosan váltották a hajók és a repülők egymást.

 Bőven van információnk arról, hogy milyen volt a különböző városokba kerülni, de most arról írnék, hogy milyen volt, mikor befutott a hajó és az emberek meglátták New York -ban a Szabadságszobrot. Erről a pillanatról csak úgy számoltak be, hogy óriási honvágy lett úrrá mindenkin, de nagy volt az izgalom is. A legtöbben angolul sem tudtak és egyetlen dolog ami erőt adott, az a hit, hogy itt már nem bánthatja őket senki. Itt tudatosult először mindenkiben, hogy már nincs hova haza menni. 

 Akkor alakult meg New York -ban az 56 -osokat segítő Magyar Szervezet, akinek Elnökével is interjúztunk. A szervezetet, azon Magyarok hozták létre, akik már 48 -ban emigráltak. Folyamatosan mentek ki a hajókhoz, és a reptérre és segítették a Magyarok beilleszkedését, majd elkezdték más városokban és más államokban is létrehozni ezen közösségeket. Itt állnék meg egy pillanatra. Sajnos a Magyarok nem nagyon összetartóak manapság a világban. Ezért példaértékű az, amit megfogunk osztani a cikkekbe és a könyvbe, mert nagyon sokat lehet tanulni ezektől a fiatalos ám már idős emberektől. Vissza térve a történetükhöz, azok kaptak szinte egyből munkát, akik valamilyen reál területen dolgoztak. Nem volt könnyű beilleszkedni, minimális fizetést kaptak és épp, hogy volt tető a fejük felett. Talán ennek is köszönhető, hogy első sorban a saját ház megszerzése volt a célja mindenkinek, de ahhoz hosszú évekig kellett keményen dolgozniuk. A biztonság érzet erőt adott mindenkinek és a közös múlt és a sors összekovácsolta az embereket. Sokan számolnak be arról, hogy nagyon szerencsésnek tartják magukat és belegondolni sem mernek, hogy mi lett volna ha otthon maradnak. Itt most felvetődhet a kérdés, hogy biztosan voltak egymás közti konfliktusok is, de erről senki sem számolt be, nem is ez érdekelt bennünket. Amiről még sokszor esett szó, hogy nehéz volt igazolni az iskolai végzettséget annak, akinél nem volt ott a diplomája, de sikeresen elintézhető volt, hogy Magyarországról kikerüljenek postán keresztül az iratok. Otthon mindenkit megfigyeltek, aki külföldre levelezett és csak titkosan lehetett kommunikálni. Erre van egy nagyon jó történetünk egy leány szöktetésről, szerintem tetszeni fog mindenkinek. Haza menni csak a rendszerváltás után tudtak először az emberek. Sokaknak a mai napig honvágyuk van, akiknek vannak családtagjaik az országban. Mindenkinek tud a gyermeke Magyarul és ha tehetik minden évben haza látogatnak, ellenben az unokáknál már nem tudták ezt megtartani, hiszen nagy többségben az fiatalok, amerikai párt találtak önmaguknak és a nyelv továbbvitelét ez nehezítette. Az alábbi képnek is komoly története van, ezt is hamarosan olvashatjátok majd. :)

Nem könnyűek ezek a beszélgetések mert rengeteg, a mai napig érzékeny témát boncolgatunk, ezért is nem fogjuk közzé tenni videó formájában a teljes interjút, de az érdekes történeteket mindenképp.