30 perc a kamera előtt — egy váratlan portréfotózás története

• Beszámoló cikk •

" Annyira jó ez a cikk, egészítsük ki rólad néhány fotóval. Tudsz most küldeni párat emailben a szerkesztőnek? " Nem nagyon szoktam stresszelni, de ez a két mondat olyan sokkhatást váltott ki belőlem, hogy le kellett ülnöm.

Nincs semmilyen fotóm. - Vallottam be kissé restelkedve, a félig vízzel telt poharamat szorongatva.

Sándor azt mondta, a cikkhez fontos lenne, hogy a karakterem is látszódjon. Ettől nem lettem nyugodtabb, de legalább értettem, miért akar portrét.

Majd látva rajtam, hogy lefagytam mint az a bizonyos ablakos operációs rendszer, ennyit mondott " Nyugodj meg, van egy ötletem… " majd egyszerűen otthagyott a szobában.

Nem is tudom pontosan mennyi idő telhetett el, talán csak pár perc. Ám ez éppen elég volt arra hogy csak egyre jobban belehergeljem magamat a saját szemrehányásaim tömegébe, hogy “erre igazán felkészülhettem volna és mégis ez nekem hogy nem jutott eddig eszembe?!?”

Aztán a saját belső vitámat Sándor szakította félbe, amikor nagy lendülettel és örömittas tekintettel fordult be az ajtón. Felnéztem rá és éreztem az elszántságából, hogy bármit is fog mondani, azt most vakon követnem kell.

Gyere, intéztem valakit. Elküldtem érte egy autót, hozzávetőlegesen egy órán belül találkozunk vele a Várkertbazárnál. Hamarosan érkezik egy sminkes és egy fodrász is ide. Mindezt alig pár másodperc alatt elhadarta, majd a szobában ismét csak a csend maradt, a villámként cikkázó gondolataim, na és persze én döbbenten ülve.

Nem készültem erre, és egyáltalán nem éreztem magam fotózásra hangolva. Néhány perc múlva mégis smink és frizura készült, miközben mindenki az órát nézte.

Művész Úr? Kit intézet Sándor ehhez a képhez? Tettem fel magamban a kérdését, közben a gyomromban az a bizonyos gombóc egyre nagyobb méretet kezdett ölteni. Előjött a megfelelési kényszerem és persze az összes belső félelmem, hogy nem leszek elég, nem leszek jó. Biztosan nagy elvárásai lesznek, mindemellett 30 perc alatt kizárt, hogy bármit is ki lehessen hozni belőlem.

Hozzávetőlegesen 5 perc sétára voltunk a helyszíntől. Gyors bemutatkozást követően, a fotós, akit Norbinak hívtak, végignézett rajtam és gondolkodóba esett.

- Ó jaj, biztosan nem vagyok jó alapanyag és most azon agyal, hogy hogy hozzon ebből ki valamit. - Gondoltam, miközben egyre kínosabban kezdtem érezni magam.

Majd egyszer csak kedvesen megkért, hogy kövessem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan szokott egy ilyen fotózás zajlani, de itt már nem volt visszaút.

Volt smink, frizura és fotós, de ettől még nem 'kellett' jó képnek születnie. A kérdés az lett, hogy ennyi idő alatt tudunk-e közösen használható portrét létrehozni.

Egy rozsdás falhoz értünk,m. Ott Norbi nagyon felkészülten és bátorítóan elmondta, hogy hogyan álljak, mire figyeljek, megmosolyogtató módon még azt is, hogy mit érezzek. Aztán már kattintott is. Megnézhetem? - Kérdeztem félve, mire Ő hatalmas mosollyal az arcán megmutatta az első képet.

Itt pedig filmszakadás történt. Annyira szépnek láttam és éreztem ott hirtelen magam azt az egy képet meglátva, hogy utána már csak sodródtam a jóleső árral. Végül csak akkor zökkentem vissza a valóságomba, amikor Sándor megköszönte a Norbi munkáját, majd oda fordult hozzám: vegán, magyaros vagy kínai? Ha nem tudsz dönteni, lehet a szokásos pizza is.

Tetszem magamnak! :)

Egy jól felépített portréfotózás célja, hogy a fényképen valódi, magabiztos jelenlét szülessen.